Közellenség
Csend honol. Csupán a szél süvít a pusztában. Kinyitom a lakatot a kerti kapun, melyet tegnap tettem rá. Muszáj volt, ugyanis egyes népek azt hiszik , ha egy ház üressé válik, akkor az szabad préda lesz.
Tudom, hogy a hét házas falu összes kopott ablakából minden egyes mozdulatomat árgus szemmel figyelik a lakók, és napokig ez lesz a legnagyobb téma a pletykafolyamban. Segíteni ugyanis nehéz. Nagyon nehéz. Jelenleg én vagyok a közellenség.
„ Nézd má’, itt van megint. Aki elvitte őket otthonba.”
Egy otthonba ahol ellátást kapnak, gondoskodást, gyógyítást, és szerető odafigyelést. Mindent mit kívánnak. Mert az otthon bizonyára mindenkinek mást jelent. Szóval jómagam, aki most a falu ellensége volnék, lassan, óvatosan letekerem a láncot, és bentebb térvén kinyitom az apró parasztház valaha zöld ajtaját. Ahogy az ajtó kitárul olyan emberi fekália szag tódul az arcomba, hogy abban a pillanatban kifordulok, és erős hányingerrel küszködve próbálok friss levegőhöz jutni.
A kert tárul a szemem elé, mely oly aprólékos pontossággal van megkomponálva, ami egy faluban szinte már elvárás. A sárga, harangszirmú nárciszok, és fehér csillagszirmú testvéreik ontják édes illatukat, tudják, most az ő idejük van. A ház tövében óriássá nőtt eperfa, még téli álmát alussza. Visszafordulok. Kesztyűs kezemet a szám elé tartva belépek a megsüllyedt tetejű romba. Felettem a plafon kerek alakzatban, azt az évek óta vágyott pillanatot várja, hogy végre leszakadhasson. Szemben velem az édes otthon öreg, fakózöld konyhaszekrénye, ahol a teáscsészék közül egy egér néz rám. Bemegyek a lakószobába, mely éveken át otthonuk volt. Papírokat kell keresnem, ám minden olyan koszos, hogy odaragad a kezem. A tíz négyzetméteres szobában két ágy, három szekrény, egy kályha, egy asztal, három szék, egy szoba – wc, és egy hűtő keresett helyet magának. A kályha mellett szigorúan a legnagyobb ruhásszekrénnyel, mely ötven éves holmikat zsúfolt magába. Nem akarok rágondolni sem, e biztonságos otthonban mi történt volna, ha csupán egy szikra rosszkor, rossz felé pattan… Papírok…emlékeztetem magam. De a falon levő családi képek, elvonják gondolataim.
A tegnap lejátszódott beszélgetés, újra lezajlik bennem.
– Ő a férjem tudja? Lelőtték a háborúban. Hősi halott.
– Sajnálom! Akkor leveszem a képet, és elvisszük emlékbe.
– Dehogy, nem akarom azt nézni! Egész életemben azt bámultam! Látni sem akarom.
– Egyik családi képet se vigyük? Biztos?
– Ne! Már átrakattam oda, hogy ne is lássam!
Még mindig próbálom feldolgozni a heves ellenkezést.
Elgondolkozom, vajon milyen házasság lehetett ez? Ám valószínűleg a háború közbenjárásával semmilyen. Néhány hónapnyi próbálkozás egymás elfogadására, semmi több.
Feladom, nem látok semmit. Áram nincs a telefonommal próbálok némi fényt nyerni, ám nincs már több kezem amivel rendelkezhetem. Átmegyek a másik szobába, mely jóval nagyobb. Valaha ez lehetett a tisztaszoba. Azonban most a macskák uradalma lett. Sokat töprengek rajta mi oka lehetett, hogy két ember tíz négyzetméteren nyomorgott, mikor itt ez a nagy helyiség. Képtelen vagyok választ nyerni rá. Félve nyitom ki az egyik szekrény ajtaját, nem szégyellem, rettegek, hogy mit lelek benne.
Ám szerencsére, csak macskaürüléket. No, és végre papírok. Kiemelem az okmányos dobozkát, mely macskavizelettől átázott. Ismét hányingerrel küzdöm. Nem is tudom már mi a visszataszítóbb, a fekáliás papírok, vagy a macskavizeletes irataik. A dobozzal a kezemben kimenekülök az udvarra. Próbálok levegőt venni. Tüdőm úgy megtelt az otthon bűzével, hogy még két napig mindenhol ezt a szagot éreztem. Nem szabadulok tőle.
Egy teljes csomag nedvestörlőkendőben megfürödve, és a pókháló nagyját leszedve ruhámról, próbálom magam rendbe tenni.
Egy zacskóba rakom az okmányokat, hogy majd otthon valahogy kifertőtlenítem.
Majd bezártam a mindennap takarított otthon ajtaját. Mert bizony, meg volt fizetve egy ember azért, hogy ebben az otthonban ellássa, és nap mint nap rendbe rakja őket, nem kevés pénzért. No és külön kiemelte, ő minden egyes nap fertőtlenített. Közben én azon gondolkoztam, hogy itt egyetlen dolog megfogása is egyenlő a vérhassal. Ők pedig itt ettek. Itt éltek. Évekig.
Újra belakatoltam az otthont, tekintetem végigfutott még utoljára a több száz nárciszon, és otthagytam a hét házas falut, remélve, hogy egyszer annyi szálon fut majd a pletyka szájról – szájra, míg ki nem forog belőle hogy kiderüljön, ki volt itt az igazi ellenség.
Köszönöm, hogy erre jártál.
/Bármely egyezés a valósággal csupán a véletlen műve./
Kristin M. Furrier
A weboldal összes tartalma saját tulajdon, felhasználása jogi következményeket von maga után.
