Megfáradt utazó – novella
A nő a vonaton ülve maga elé bámult, és elgondolkozott. Ha a mai átlagéletkorral számolunk, akkor ő képletesen, és talán nem képletesen is, az élete felénél jár. Sőt, talán már inkább lefelé halad a sors ormótlan hegyéről, a csúcsot gyorsan maga mögött hagyva. Csak nézett lefelé, majd hirtelen úgy döntött, ennél a megállónál leszáll és egy kicsit megpihen. Pihennie kell! Kinyújtóztatja elgémberedett, megfáradt lelkét és testét. Túl sokat ült mostanában egyazon helyen, szinte messziről látszik az ülés huzatán a besüppedt mélyedés, valamint az enyhe kopás. Ezen pedig most változtatni akart. Váratlanul felugrott, és kezdte azzal, hogy lelépett a kopottas vastag fém lépcsőn, amin a festék imitt –amott néhol még láttatott valami nyomot. Lába óvatosan érintette a peron szürke betonját. Érezte, hogy nem tartják lábai biztosan. Magába zárkózva ácsorgott, együtt várakozott a nemsokára újra útjára induló öreg vonattal. Bátortalanul szétnézett, de nem látott senkit. Csupán régi emlékfoszlányok jelentek meg előtte, majd a friss élmények elmosták a múltat, utána pedig a jövő képei késztették merengésre. A miértjét kereste mindennek, az ok – okozatot, azt hogy hová lett az a személy, aki annak idején felült arra a bizonyos vonatra, és jegyet váltott az ismeretlenbe. Tudta, hogy megtalálja, ha igazán mélyre ás, csak azt nem tudta, vajon visszabírja e hozni Őt a mai életébe, még ha eléggé akarja is. Hatalmas akarat kellett hozzá, azt már itt ebben a percben tudta, de mégis úgy döntött, hogy megérdemel annyit, hogy belevágjon, magába nézzen mélyen, s ha nem sikerül, akkor hát elfogadja, a jogos változást.
Elsőként régi családi képek villantak fel a fejében, ahol kisgyermekként csillogó szemmel állt a karácsonyfa alatt, a család körülveszi, és boldogan nyitogatja az ajándékokat. Milyen misztikus és varázslatos is volt akkor még a karácsony! A hosszú nyári szünetek a mama virágos, és fűszeresen illatos udvarában, vagy a gyermeki önzetlen gondolatok. Na és most? Azt senki sem mondta el, hogyha felnőtt lesz, ezekért a saját pillanatokért, egy teljes életen át küzdeni kell. Hogy fel kell építeni véres verejtékkel azt a helyet, amely bizony majd az otthonává válhat. Minden egyes értelemben. Igen, de azt sem mondja el senki, mekkora áldozatot vállal egy ember mindezért, hogy tökéletes családi életet élhessen.
Itt hirtelen megérti, hova lett az a fiatal, életvidám lány, aki felszállt arra a bizonyos vonatra, valamikor nagyon régen. Itt van Ő most is, csak rájött, hogy a felnőttek nem készítik fel gyermekeiket, arra a bizonyos ismeretlenre. Hirtelen felnézett, megfordult. Ekkor feltámad a szél, a hideg borzongató szél, és orrába csapta a bűzös, idegen állomás szagát. Ebben a pillanatban habozás nélkül felült újra a vonatra, arra a bizonyos jól ismert helyre, ahol oly sok időt töltött már. Mert tudta, hogy még sok minden mást sem mondtak el a felnőttek neki. Azt, hogy a karácsony édes, mert megajándékozhatja azokat, akik a számára oly sokat jelentenek, és semmilyen fáradtság nem, ér fel azzal, amikor látja az Ő csillogó szemüket. Azt, hogy a saját háza az igazi menedéke, mert testileg, és lelkileg is megvéd a bástya falaival mindentől, és mindenkitől, mert bizony csak azt enged be, akit Ő akar. Na és persze azt, hogy a nagybetűs élet akkor kezdődik igazán, amikor megtalálja élete párját, az igazi élete pedig akkor kezdődik, mikor Ő maga is életet ad valakinek, vagy valakiknek.
Vagyis az egyensúlyt látva, már tudja, már érzi, hogy az a valaki itt van, aki elindult az úton. Ellenben most már tud, egy sokkal fontosabb dolgot is. Azt a tényt, miszerint innen, egy sokkal erősebb valaki folytatja az utat a következő megállóig. Addig a bizonyos helyig, ahol talán ismét megpihen majd egy kicsit, visszatekintve arra, hogy vajon még mit nem mondtak el neki.
Köszönöm, hogy itt jártál!
